Meztéllábnyomok Miklya Zsolt alkotói oldala

Billentyűkről lekopott betűk

Csak egy billentyűzethez
ragaszkodik – nem ragad, tévedés
ne essék – így az ember. Tollával
folytatott ilyen bensőséges viszonyt
Kosztolányi: „Szoktattam magam a
töltőtollhoz, s a töltőtollat magamhoz.”
Harmincegy évig. „Boldog pillanatok.”
Ilyen sokáig csak egy baráttal lehet
boldog az ember. Főleg, ha ír és mesél.
Laptopom még nincs harmincegy éves,
de egy nemzedékváltást már megélt,
memóriájában versek és regények,
s bár nem mind én írtam, barátaim ők,
mint a billentyűkről lekopott betűk.
 

***

A billentyűkről lekopott betűk
közt legszebb az i. Csak egy kis
pont sejlik belőle, de tudom, benne
rejlik Isten – csak egy shift kell még –
és az idő. Vagy ott a té. Két vonal-
töredék csak fönn és lenn, mi köti
össze őket, titok, távolság, maga-
mutatós ének, szeretném, hogyha…
vagy a tapasztalat? Mellette a zé,
egészen maga alatt. Biztosan sokat
bazmegeltek – azt én nem szoktam –
nehezen bírja, gyorsan kopik. Fél
szárával semminek támaszkodik
az A. Állva dől, akár az irónia.
 

***
 

Állva dől, akár az irónia,
mint a fák a Feneketlen-tó partján,
feszesre húzott háttal. Írhattál volna
Fekete-tót is nyugodtan. Akkoriban
még nem volt Herold, ahogy nevezted
később a laptopot. Szerepcseréről
írtál, Simon – mágusod – haláláról.
Aztán laptopot cseréltél, így lett
a hű Herold az enyém. Szerettem
fénykorában is, már nem sortüzek
ropogását véltem billentyűiből
kihallani, tábortűz után zsarátnok
izzik ilyen pőre ropogással. Kit
nem a tűz éltet, halál fia. 

Csigák fölött arany


Porallergiád kiújul kint s bent,
pedig csak magadat kéne kifújnod,
akár a papírfütyülőt az orrod
alatt. Búcsúfia kacsint és szisszent,
botként feszül, majd visszapöndörödik,
mint a csiga. Papírcsiga, papírház,
stanicli zörög, kreppszalagot cifráz
a szél. Vendégek gyülekeznek, mind
másról mesél, terített asztal, arany
karikák úsznak a csigák fölött,
tyúkhúsleves, párolgó tányérkörök,
frissen szelt kenyér, puha fehér karaj,
és nagyapád szólásra emelkedik.
Csigák fölött arany szalvétaladik.

                              ***
 

Csigák fölött aranyló papírladik,
hullám jön, kisodorja a partra,
majd vissza, játszik vele, mint a nap
sugaraival. Mindjárt esteledik,
a stégről ugráló bronzbőrű fiúk
sikolya megritkul, arany és bronz
ötvöződik a csillámhabokban, vonz,
nem enged el a part, fövenye lehúz.
Mélyre merülsz, ahogy fekszel tovább,
lassan merül a Naphajó, utasa
aranyát bronz leptonokra váltja,
uszálya körül fehér fellukák.
Mire felemelkedsz, néptelen a part.
Magadra öltöd, ami kitakart.