Miklya Zsolt

A fényképész szeme

Képleírások – Schein Gábor retus-versei és a fotográfus jegyzetei alapján

(retus) 2003. Jelenkor – (panaszénekek) 2005. Jelenkor

(egy fotográfus jegyzeteiből)

A fényképész előveszi a képet. Szeme különböző árnyalatú felületeket keres. Amin azonnal megakad, az a rácsos felület, amit a csukott spaletta résein átszivárgó fény ír a falra. Vannak másféle rácsok is, fonott széktámla, drótkalitka, benne két alig sejthető madárfej. Az előtérben levelet író nő, széles kalapban, gondosan feltűzött hajjal, a nádfonatú széken érezni a fekete bársonyruha súlyát. És még két egyforma kép a képen, egyik keretben az asztalon, másik keret nélkül a falon, mely ugyanarról a nőről készült, csak fehér ruhában, kalapban és egészen más fényviszonyok között. A fényképész pedig, aki utólag nézve mintha egy másik ablakból bocsátana fényt a sötét szobába, sűríti, ritkítja a rácsokat, újra belészeret a feleségébe, aki ott van és nincsen ott, mert kitörölhető, mint minden részlet.

(a kerítés csíkjai)

A másolat ilyenkor savval még lemarható. A felvétel, amit B. lemezre másol, '38 késő tavaszán készült, amit a fiát '46-ban is hiába hazaváró nyomdász fáradtság leplezte fájdalma követ, kettő között a lemaratás, mintha az előző néhány év valaki mással történt volna. Amíg B. szinte műgonddal végzi az ismert műveleteket, előhívja fiát, valami elégedettség-félét érezve szemléli vonásait, magára ismer: szeme kiegészíti, átfuttatja a tizenhét éves alakon a kerítés csíkjait, majd odaül a retusasztalhoz, elvégzi az utolsó apró javításokat, hogy aztán ismét bezárja a képet emlékezete egy másik fiókjába.

(ahogy múltak a szorítás)

Emeletes ház a szánkódomb helyén. Élettér helyett élettér emelkedik. A gyerek P. figyel. Figyelnek mások is, egy-egy tekintet a függöny mögül, figyelik egymáson az öregedés és a szétesés jeleit. Csak egyvalakin nem látszik múlni az idő, egy idős férfin, aki reggelente, mindig ugyanabban az időben, elmegy a ház előtt. Minden lépése mint egy világos és tiszta állítás. Aztán nem jön többet, kitelt az év. Megjelennek a rügyek a vadszőlőn, és néhány macskakölyök. Megjelenik P. barátja is, akivel összekapaszkodnak, test test ellen küzdenek. És mindig a csupa erő, a világosabb hajú fiú kerekedik felül. Csak mikor a szorítás enged, tölti el P.-t a düh és a gyűlölet. Tonio Kröger idegen marad.

(galambkenyér)

Egy galamb repült a párkányra. P. most a redőny mögül, a réseken át figyel. A galamb most egészen közel. A szárnyán a világos szürke tollak között mintha egy seb. Idegen beavatkozás. Majd idegen zörej (a redőny), s a galamb elrepül. P. fókuszt vált, tekintete az ablak melletti miniatúraszerű képre téved. Vagy inkább visszatér, sokadszor tér vissza a folyópartra, a vizet figyelő, mozdulatlanná merevedett társaság panoptikumszerű alakjai közé, s várja, hogy valamelyik végre megmozdul, elindul a folyó felé, vagy csak hátranéz, és alig hallhatóan súg valamit. De egyik se mozdul, figyelik a folyót, amit a vidéki rajztanárnő nékik odatett. Őt a háború alatt elhurcolták, aztán visszajött, de a kislánya nem, alig tudunk meg róla többet, háttal áll ő is, figyeli a folyót. Az alakok közé festett egy furcsa kis gnómot. Arca nem látszik, feje madárszerű, teste veréb- vagy galambroncsra emlékeztet, Csontváry festett ilyen torz alakokat, akiknek lénye mintha egy másik világból lépne elő. A kis gnóm valamit árul, egy tálcát tart a kezében, rajta jól kivehetően apró kenyerek, vegyétek és egyétek, ez az én testem, ami megtöretik.

(feketítés) (egy fotográfus jegyzeteiből)

A fényképész még sosem járt ebben a házban. És most fókuszál. Szeme előtt a tárgyak a kép tartozékai. Az asztalra borított finom mintázatú szőnyeg, a begombolt blúz a két Klein-lány nyakán, a csukott spaletta. Fényt kér, hogy mélységet kapjanak a formák, és villan a magnézium. A következő villanás előtt változik a szín: az asztalról eltűnik a szőnyeg, csak egy horgolt terítő, blúz helyett vászoning, két egyformára száradt, öregedő arc, egy üres szék, a talán már elhurcolt posztókereskedő helye, repedező festék a félig kitárt spalettán, kintről kiáltozás. A fényképész elvégzi feladatát, szeme kitöröl minden fölösleges részletet, miközben igyekszik nem megzavarni a tárgyak nyugalmát. Leül, nyilván az üresen maradt székre, udvariasan vesz a feltálalt süteményből, és elmagyarázza, hogyan fogja előhívni a képeket. Miközben mindannyian tudják, mindenkit összegyűjtöttek már Bácskában, a két Klein-lány következik, minden fölösleges részletet kitöröl a történelem. A fényképész, gondolja, kívül marad, csak másnap csodálkozik, amikor feketítés után a félig kitárt spaletta mögött meglátja saját tükörképét az ablaküvegen. Ő is a képhez tartozik.

(a fekete és a fehér)

Tökéletes fekete, amely minden fényt elnyel, a gyakorlatban nem létezik. És a tökéletes fehér is csak absztrakció: a legfehérebb nyomdai papírban is van tizenegy százalék fekete. Mégis, ha egy fekete bársonnyal bélelt dobozba nézünk egy öt centis lyukon keresztül, megláthatjuk a gyakorlatban létező legsötétebbet, ami már közelít az absztrakt feketéhez. G., a környék félkegyelműje egy kuka tetején talált nyomdaipari tankönyvben olvassa mindezt. Utána egész nap a parkban üldögél, és a legsötétebb feketét nézegeti. Amikor egy férfi összefogdossa a parkban a kóbor macskákat, és a kertjében fellógatja, velük nyüszít. Csak az nyugtatja meg, ha az időközben kívülről megtanult nyomdaipari tankönyvet recitálja: ha a fekete és a fehér közt kiterítenénk a különféle szürkéket, nem az lenne középen, amelyet fele rész feketéből, fele rész fehérből keverünk ki, ez az árnyalat a középszürkénél jóval világosabb.

(ha valaki túl közel)

Ha valaki túl közel sodródik a kerítéshez korcsolyázás közben, könnyen végigcsap rajta egy-egy bokor vagy alacsony fa belógó, pengeéles gallya. A határvonalak éle mindig veszélyes. De nem ezért választja P. a lehetséges legtávolabbi nézőpontot, a tanterem ablakát. A megtapasztalható határa számára így kitágul, akár a németalföldi festő, Bruegel szeme előtt a téli táj, korcsolyázók a völgyben és farkasvadászok a hegyen, hollók vagy varjak pengeéles gallyak közt és a tó fölött, megannyi égésnyom a fellapozott könyv lapjain. S nemcsak kitágul, le is lassul minden, miként a matracról feltápászkodó apa alakja, nyáron, a homokra fordított csónak tövéből. Néha jó, hogy ilyen lassú tud lenni minden. Mintha nem érnének véget a délutánok, Lamboly száguldása a jégen, a lányok nevetése, az apa mozdulata, mintha a farkasvadászok soha nem érkeznének meg a tóhoz.

(megy ki belőle)

A labda leereszt. A fiúk csak állnak, s hallgatják, ahogy a levegő hosszú sziszegéssel megy ki belőle. Baljós előjel? A szögesdrót még megereszkedett, át lehet mászni alatta, senki sem tudja, mi készül. Talán csak a suszter sejti, aki ha kifeslett a labda, megvarrja a térdei között. Vagy a „gól” helyett némán megálló gyerekcsapat. Pillanatnyi létsűrűség, aztán majd lépnek tovább. Valahonnan a gumiragasztó is előkerül biztos, de ez már egy következő felvétel, a fényképész a pillanatra figyel. Különös mégis, ahogy sorról sorra jelenik meg a kép, tintapatronos másolónk működik így, szinte látom, ahogy a kis doboz fel-alá szaladgál, tüsténkedik, ez adja a sajátos ritmust, mondatról-mondatra írja ki a képet. Jó hatvan év távolából ismerszik fel a pillanat, amikor készült megvirradni.

(szabadka, fiume, róma) ("hogy elvétessenek")

Micu, a kettős identitású, félig olasz, félig magyar cica – gazdája családja Szabadkáról származott, ő maga római volt –, aki először pusztul éhen. Tíz évet éltek együtt a nagynénivel, aki sohasem tanult meg olaszul. Az állatok tudnak valamit? Hordozzák a sorsunk? Vagy egy-egy abszurdba hajló ponton életünk transzparensévé válnak? Lupu jut eszembe – még a nevük is összecseng –, az „elrománosodott német juhász kutya aki végül elmagyarosodott”, a hármas identitású Lupu Visky András: Júlia c. monodrámájából. (A Lupu egyébként románul farkast jelent.) Lupu is előrement, pontosabban „röpült röpült”, egy géppisztolysorozat adott szárnyakat neki a teherautó platójáról, a ponyva alól, miközben a családot internálták. Schein Gábor zsiráfjait is géppisztolysorozatok tanítják meg röpülni, amikor a levegő minden irányból átszakadt (légrobbanás? vagy létrobbanás?). Ők a színpad deszkáin landolnak, összetörve a színházban mindent, ahol még ott lebeg az utolsó mondat: az üdvözítő halálában megbocsátott. Aztán a tüntetés helyén, a téren feltrancsírozzák a zsiráfokat, ahogy a háború után az elhullott lovakkal tették, és csontjaikat szórják a vízbe, "hogy vétkeik elvétessenek".

(egy zsák föld) (az igazi cím)

Amit még meg lehet tenni. Gondozni a rombadőlt kertet, mintha lombot nevelne minden lépés, húsz év előttire metszeni a fákat vissza, és tavat ásni, rönkvárat építeni a gyerekeknek. És aki mozdíthatatlan, mint egy zsák föld, nem nézni arra, és ha a várat széthordták tüzelni, nem venni észre, és akinek nem venni semmi hasznát, annak panaszkodni, felőled itt tönkremehetne minden. „Holott a semmi van jelen” (Pilinszky János), ennyit azért még meg lehet tenni. Vagy P.-vel együtt a szétázott arcú embereket, a rongy- és szobordarabokat piszkáló gyerekeket figyelni. Abbahagyni az írást, amikor megszólal a műszakváltás kürtje.

(a piros kabátos)

A lapon vadászni indul a koboldfejű piroskabátos, vállán kampós bot, amelyre hátsó lábait összekötözve, egy kövér nyulat akasztott, fegyver nélkül vadászik, füttyszavára egy dalmatíner ered a következő nyúl nyomába. Odakint edénycsörgés, J. éppen halat bont, a „halszáj összezárul” (Baka István), azután bejön, hogy megnézze, mit csinálok, megérint, a hideg nyálkás kéz élő, eleven még. (A költő pozíciót vált, kilép P. szerepéből, egyszerre alanyivá lesz és J.-vel együtt közel lép – hozzám.) Nézem a képet tovább, alul furcsa kis szörny, szájából mintha madár, életet lehelne a botra akasztott nyúlba. Aztán eltelik húsz év, J. mozdulatlanul és sápadtan ül egy fotelban, kilóg a fürdőköpeny alól valószínűtlenül vékony lába, mígnem megérkeznek a mentők. Fogd meg, emeld, akár egy költöztető brigád, rakják át J.-t a kerekes székbe, lábáról a zöld műanyagpapucs lehullik, felcsúszik köpenyujja, alatta – megérintem – karja hideg és pergamenszáraz. Eljött a vadász érte, a piros kabátos, „s rúdra emelve viszik már” (Arszenyin Tarkovszkij).

(a vitorlások)

A vitorlásokat nem kegyeletből, hanem feledékenységből hagyták ott. Egyébként mindent kihordtak, először a nagyobb, aztán a kisebb darabokat pakolták fel egy ponyva nélküli teherautóra. Maradt a piszkos-barna tapéta, csak egy kiürített lakás falai lesznek igazán térkép, ekkor mutatja meg magát teljes valójában a tenger, ami évek alatt lerakódott. A három vitorlás, amit még A. hajtogatott D.-nek, tudja odatartozását, ringatózását a piszkosbarna habokban, s tudja a neveket, az utasokét, akik felszállhattak a hajóra. A rámolóknak mindez max. a papír anyaga, bicikli és húskészítmény akciós áron, és az ár úgyis behajtva. Szennyeződés, elkoszolódott ronda tapéta. Ilyen a nyelv is, elkoszolódott, piszkos-barna, ki látja meg a három vitorlást benne?

(retus) (egy fotográfus jegyzeteiből)

Előfordul, hogy régi nyomatról, könyvből kell egy-egy rajzot, / címet vagy szöveget sokszorosítani. Ilyenkor helyes, ha / előbb nagyított papírmásolatot készítünk, ezt kínai tussal / átrajzoljuk, majd Farmer-féle gyengítővel a másolatot / kifehérítve megkapjuk a rajzot, mert a papíron a tusrajz / élesen megmarad. P. a másolatot nézi. „A kínai tusrajznak két eleme van: az egyik a fekete vonal és folt, a másik az üres fehér tér. Amíg a rajzot európai módra, úgy néztem, hogy a fekete vonalból és foltból indultam ki és a fehér teret merő környezetnek láttam, abból semmit sem értettem. Azt hittem, hogy valamely tárgy, vagy táj, vagy jelenet ábrázolása. Szerencsés pillanataim egyikében észrevettem, hogy nem két egyenrangú formáló erőről van szó. Nem. A fehér nem a környezet, a passzív tér, üresség, semmi, esetleges. Nem és nem. Inkább a fehér alakítja a feketét (vonalat, foltot), mint a fekete a fehéret.” (Hamvas Béla) P. az ablakhoz lép. A kifehérített másolatot felemeli a derengő fénybe: a tárgyak / mintha arra várnának, hogy megfosszák őket / színeiktől, és csupán a fény által nyerjenek / kiterjedést és formát.

(galambkenyér) (egy fotográfus jegyzeteiből)

P. figyel. Ablakból, ajtó és redőny mögül, vagy padon ülve a parkban. A megfigyelő szenvtelennek tűnő pozíciója. Ami ugyanakkor persona – színházi álarc. A (galambkenyér) első változata még így hangzik (Szép versek 2001): Egy galamb repült a párkányra. A redőny mögül, a réseken át / láttam, a szeme barna volt, barna állatszem, és a szárnyán / a világos szürke tollak között volt egy seb (vagy csak én / szerettem volna, hogy legyen). Az Én hátralép, felveszi a színházi maszkot, P. szerepét. Belülről láttat mégis, de rejtetten, rejtőzködően, akár a fényképész szeme*. Ő maga a háttérben marad, előtérbe helyezve a képet, ami a (retus) által így módosul: Egy galamb repült a párkányra. P. a redőny mögül, a réseken / át látta, a szeme barna volt, barna állatszem, és a szárnyán / a világos szürke tollak között volt egy seb (vagy csak ő / szerette volna, hogy legyen).

* akkoriban tudtam, hogyan érintsem a testeket a szememmel