Miklya Zsolt

„Egy állig gombolkozott angyal”

Keresztyén gyermekkönyvekről – szerzői szemszögből.

Nem alcím ez, inkább szempont, ami kérés formájában hangzott el felénk. Mármint hogy írjak/írjunk (a párommal) valami személyeset erről a dologról. A Parakletos „Kiadó” munkatársaként szerző és szerkesztő (sőt korrektor, fényképész, grafikus, nyomdai munkás stb.) vagyok egy személyben. Így „személyes” nézőpontomat nem tudom – nem is akarom – függetleníteni a munkámon keresztül tapasztaltaktól. Sőt, bizonyos törvényszerűségek mutatkoznak, amit a kiadóvezetőnk pragmatikus gondolkodásával, „néhány nappal” a gazdasági válság kirobbanása előtt, tehát még „békebeli” tapasztalatként így összegzett: Három kategóriában lehet könyvet eladni: 1. név; 2. olcsó; 3. praktikus. Úgyhogy szerkesztőként már előre rettegek, ha valaki jó, de igényes kivitelt kívánó kézirattal jelentkezik, ráadásul még „nincs neve”, tehát nem egy amerikai megmondóember, nem róla zeng a média, vagy nem ő az ügyeletes „hang” egy-egy irányzaton belül. S bizony, nehéz „nevet” csinálni egy fiatal magyar írónak, aki ráadásul keresztyén, és ezt nem feltétlenül rejti véka alá.

A „felhasználók” igényei másról szólnak. Legyen a könyv olcsó, tehát nagyobb mennyiségben megvehető és ajándékozható karácsonykor, évzárókor vagy konfirmációkor, esetleg igazodjon jobban a kisnyugdíjasok pénztárcájához, ha ajándékot akarnak venni az unokáiknak. Legyen praktikus, vagyis ajándékozható és tanít(hat)ó. Előbbiről már szóltam, utóbbi azt jelenti, ahol az irodalmi (s ezzel esztétikai) mérce a hangsúlyosan kimondott bibliai igazság, igei tanulság vagy hitvalló tétel, ezzel is vallva és vállalva az örök és változatlan nyelv/kultúra/érték álláspontját, mit sem törődve vele, hogy ezek közben változnak, mozgásban, relációban vannak. Csak egy példa egy kisgyerekeknek szóló történet végén (a könyvet nem nevezem meg), csattanó helyzetben elhangzó tanulságra: „Éppen ilyen nagy öröm van az égben azon az emberen, aki kéri az Isten bocsánatát, nagyobb, mint a kilencvenkilencen, aki azt gondolja, hogy semmi bűnbocsánatra nincs szüksége.” A gondolattal nem lenne baj, de túlzott fogalmiságával már igen, meg azzal, hogy ahol egy ilyen típusú befejezést használ az író, az többnyire megmarad a didaxis szintjén, tehát tankönyvízű inkább, mint könyvízű. Márpedig a gyerekek, fiatalok – nem beszélve a felnőttekről – ma a könyvízű könyvet is kerülik inkább, hát még ha az tankönyvszagot áraszt.

Szóval, szerkesztőként ma már nem a dilettáns kéziratoktól félek a legjobban (megtanultam azokat kezelni), nem is a sok munkával járó anyagoktól (funkciórörömöt okoz a szövegmunka), hanem a kifejezetten jó szövegektől, mert ezek többnyire túljutottak a direkt módon didaktikus megközelítésen és formákon, képesek élményt adni, s ezen keresztül hatni, ami ugye azért veszélyes, mert az olvasó nem feltétlenül azt a következtetést fogja levonni belőle, ami a nagykönyvben vagy a hitvallásokban meg van írva. És ez „ciki” – lehet – egy lelkipásztornak vagy egy katechétának. Bár kevésbé „ciki” a gyereknek vagy a fiatalnak, aki észrevétlen is azonosul a szereplőkkel, s analóg élethelyzetekkel találkozik, mint amivel éppen küzd, vagy amit maga körül tapasztal. Szerkesztői tapasztalat tehát, sőt az ismétlődések logikája alapján törvényszerűnek tűnik, hogy tehetséges szerzőink – mivel ők fejlődésképesek, s ebből fakadóan a mozgás, változás nem negatív előjelű a számukra – egy idő után elérik azt a szintet, ami „túl jó”, ami már nem kiadható/eladható, mert csak egy szűk réteg veszi meg, a többiek közönye vagy gyanakodása közepette. A rétegirodalmat pedig, egyelőre, ugye, nemigen van miből támogatni, a rétegírókat pedig vagy vissza kell fokozni igényíróvá, vagy át kell „rétegezni” a „világi irodalom” számára. Csakhogy ott még magasabb az esztétikai mérce.

Szerzőként (és olvasóként) – érdekes – kevésbé félek a jó szövegektől. (Ha valamitől félek, hát inkább attól, hogy nem sikerül ilyet írni.) Írói „magas lécem” az érvényes, jó szöveg. Ami egyszerre ad egzisztenciális és nyelvi élményt, tehát miközben megérint, bevon, és nem tudsz tőle szabadulni, egyszerűen csak jó olvasni, mert sodor vagy ringat, borzongást okoz vagy játszik veled. Ha tanít, akkor is csak ezeken a hatásokon keresztül. Mert ha a hit „egzisztenciális rezonancia” (Vasadi Péter kifejezése), a hitet átadni sem lehet másként, mint rezonanciát keltve, a rezonáns anyag – mint közvetítő, médium – az irodalom esetében pedig maga a nyelv, a szöveg, s a mögötte rejlő alany, aki őszintén szólva is szerepekbe bújik, játszik, míg megmutatja magát.

Szerzőként az sem zavar – legalábbis amíg írok –, hogy gyermekköteteimet évek óta rendre az „íróasztalfiókom” (laptopom memóriája) nyeli el, mert keresztény kiadóknak nem elég keresztény (nem elég direkt), világi kiadóknak meg túl keresztény (nem más irányban direkt), nem beszélve a név és más finansziális problémákról. Csak egy problémát említenék még, pluszban, ha már szerzői szempontról van szó, amiben viszont keresztény, nemkeresztény kiadók legtöbbször egyetértenek: „csak vers ne legyen”, „verset nem adunk ki”, „a verskönyv túl költséges dolog” stb. Én pedig írom az ikszedik gyermekverskötetemet vagy verses mesémet, mit sem törődve névvel, árral és praktikummal (nem beszélve feketebárány műfajomról), mert költő vagyok, aki énekel, dúdol és játszik, meg táncol vagy ugróiskolázik éppen (mert az ugróiskola még működik, ha az iskola alig is), de közben keresztény is lennék, vagyis krónikus istenkereső, akinek újra és újra meg kell tusakodnia a névért, hogy a szájára vehesse egyáltalán (vagy legyen kiről hallgatni, esetleg dünnyögni éppen).

Hogy időnként megtörténik az a különleges – egzisztenciális és nyelvi – esemény, hogy egy jó gyerekszöveg, hogynemondjam gyerekvers megérint, az tehát eredendően annak köszönhető, hogy egy szerző komolyan vette a dolgát, és mit sem törődve korlátozó paraméterekkel és igényekkel, csak az üres papírral/monitorral, fölibé mormolt (és körmölt) – akár egy imádságot – egy verset.

„Lehajtja szép fejét anyám, / Mint egy magányos, fáradt napraforgó. // A csönd elindul, nagy öreg madár, / És vele tart egy állig gombolkozott angyal: / És mint a postás, házról házra jár. / Alighogy int, kihunynak mind a villanyok, / És minden óra csendesebben üt, / A tornyokban és itt lent, mindenütt.” Ugye jó olvasni? Egyszerűen csak olvasni Visky András Esti ima című versét. Visz magával, sodor, és bevon a csend, az éjszaka titkaiba, szinte észrevétlenül adod át magad. Megtörténhet a találkozás, előbb az emberrel. „Ott áll anyám, az asztalhoz közel, / Előtte roppant könyv dereng, akárha víztükör, / S azt mondja hallhatón: Jövel, jövel… // Ugyan kivel beszél? / Kit szólongat, mikor már elpihent a ház?” A legsúlyosabb hitkérdések ezek, de már elképzelhetően, élethelyzetbe ágyazottan. Jöhet a keményebb beszéd, de valóban mint beszéd, az anya imádsága: „Teremtőm, jó Atyám, nekem is van fiam! / Tekints reá, ne szűnj meg őt tanítani, / Mert tőled vagyunk mi mindannyian… – Így szól, s alig moccannak meg az ajkai.” Észrevétlenül azonosulsz, mondod az anyával, talán mert nem kell majd leckeként felmondani, vagy mert valahonnan olyan ismerős. Akár a kép, ami a szavakat követi: „Az asztalon hullámzik a damaszt, / Amíg a ház fölé / Egy csillagot ragaszt / Egy óriási kéz.”

A vers befejezését nem írom le (maradjon valami titok). Aki kíváncsi rá mégis, keresse meg Visky András Aranylevél című verskötetében, vagy a Friss tinta című kötetben, ami az utóbbi évek legjelentősebb gyermekversantológiája. Az Esti ima tehát megfelel minkét mércének (keresztény és gyermekirodalom), sőt keresztények és nemkeresztények is szívesen olvassák. Hát még a gyerekek! Hogy miért? Talán az angyal meg tudná mondani, de helyette csak integet, és a gombjai világítanak.

Magyar Református Nevelés X/3. – Gyermekirodalom